Veszprémi Arsenal, csoki és az a fránya rossz érzés
A legutóbbi BL-fordulóban például parádés teljesítményt nyújtva, 21–19-re megverték a német topcsapat Kielt. Elég volt csak végigfutni a veszprémiek névsorán, és az említett Arsenaléhoz hasonlóan „multikulti” csapat képe rajzolódott ki. Volt a pályán veszprémi címerrel a szíve fölött horvát, szerb, svéd, bosnyák, izlandi, spanyol és szlovén. Meg persze magyar is – mindössze három, holott a cserékkel együtt 14-en léptek pályára.
Nyugtathatjuk magunkat, hogy a három magyarból kettő (a fantasztikus kapusbravúrokat bemutató Mikler Roland és az öt gólig jutó Ancsin Gábor) kiemelkedőt nyújtott, de egy elfojthatatlan rossz érzés akkor is bennünk marad… Kicsit olyan ez, mint amikor nem tudunk ellenállni egy újabb szelet csokinak vagy sütinek. Vágyunk rá, megesszük, de utána furdal a lelkiismeret, hogy nem így terveztük.
Veszprémben is vágynak valamire, a régóta üldözött BL-győzelemre. Biztos nem úgy álmodták meg, hogy ezt egy olyan csapattal szerzik meg, amelyiknek az öltözőjében kisebbségben van a magyar szó. De úgy tűnik, csak így lehetséges. A kérdés inkább az, hogy mi a jobb: egy a BL-negyeddöntőig jutó, de „mi kutyánk kölyke” keret, vagy egy győztes zsoldos sereg. Erre hiteles választ csak aznap kaphatunk, amikor tényleg megnyeri a BL-t a Veszprém. Akkor esszük meg a csokit, és utána kell eldöntenünk, hogy megérte-e az azt kísérő rossz érzés. Mert hirdetjük majd büszkén a sporttörténelmi magyar sikert, de…
De legbelül elhisszük-e azt, hogy ez tényleg magyar siker?








































