Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Sport Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Sport Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Sport Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Apám meséi (2.)

Lakat T. Károly
|
ProfimEdia-Red Dot
|
2016.07.09.
|
Egy olyan technikai csodák uralta korban, mint amilyen ez a mostani, talán elképzelhetetlen, hogy még a hatvanas-hetvenes években is volt ember ezen a földön, aki – bár anyagilag bőven megengedhette volna – soha életében nem vásárolt autót magának…

 

[token global site-name]Az én drága jó édesapám úgy élte le ezen a világon az égiek által rá kiszabott 68 esztendőt, hogy soha egyetlen percig sem volt gépkocsitulajdonos.
A fővárosi csapatoknál eltöltött edzői éveinek kivételével (MTK 1965–1966, FTC 1967–1969), Bp. Honvéd (1974–1976), Volán SC (1982–1983), 1957 és 1985 között – túlzás nélkül állíthatom – egy életet vonatozott végig Budapest–Szeged, Budapest–Tatabánya, Budapest–Salgótarján és Budapest–Debrecen között. Ám hogy a helyzet ennél is súlyosabb, akarom mondani, megmagyarázhatatlanabb legyen, mindezt mindig a személyvonat másodosztályú kupéjában tette, amelyre (bár többször, nyomatékosan rákérdeztem) tanult tanár ember létére soha semmilyen logikus vagy elfogadható magyarázatot nem tudott adni.
Egyszerűen csak mániákusan szeretett vonatozni (pedig a mozdony füstje nem is őt, hanem Moldova Györgyöt csapta meg), ám ez egy cseppet sem zavarta abban, hogy idő múltán már név szerint ismerte a mozdonyvezetőket, a kalauzokat, a büfékocsik kiszolgálóit (erős a gyanúm: utóbbiakat leginkább), komoly barátságot kötött a vele együtt naponta ingázó-vonatozó, számára egyébként teljesen ismeretlen emberekkel, akikről pontosan tudta, hogy nősülnek-e éppen vagy válnak; hogy a főnökük gazember vagy arany pofa; hogy az asszony mit főz majd vacsorára; hogy a gyerek megbukott vagy tanulmányi versenyt nyert-e a héten.
Akkoriban már országosnak mondható népszerűsége okán őt mindenki ismerte, ő viszont voltaképpen nem ismert senkit, de mindez egy cseppet sem zavarta, hogy Kelenföld és Tatabánya középső között el ne mélyült volna a legapróbb részletekig olyan emberek életében, akiknek sem a vezeték-, sem a keresztnevét nem tudta.
Sokszor előfordult, hogy egy ismeretlen család dolgaiban otthonosabban mozgott, mint az én hétköznapi ügyeimben, ami, persze, egy-egy gyengébb (mit egy-egy? istenem, ha önmagáról van szó, milyen megengedő is az ember!) iskolai periódusom idején, őszintén szólva nem jött rosszul.
Ennek ellenére amikor már abba a korba értem, hogy a dolgok mögöttesére is szerettem volna némi rálátást, ha elfogadni nem is tudtam, de jelentős erőfeszítéseket tettem a vonatozási mánia és a vonatbarátságok megértésének kérdésében.
Jelentem: nem jutottam messzire!
Sőt nyugodtan kijelenthetem, nem jutottam sehová, mert arra, hogy valaki, mondjuk, Budapest és Salgótarján között naponta (!) és oda-vissza (!) miért zötykölődik (egy hatvani átszállással!) mintegy két és fél, három órát (nem tudom, a Presztízs Sport mélyen tisztelt olvasói között hányan vannak, akik napi rendszerességgel utaztak/utaznak) a főváros és a nógrádi megyeszékhely között, nem találtam választ. Egyszer, őt elkísérendő megpróbáltam (esküszöm, nagyobb kín volt, mint oroszórán hibátlanul felmondani Tatjána levelét Anyeginhez), annak magyarázatára orvosi konzíliumot kellett volna összehívni, ilyen csúfságot mégsem tesz az ember imádott édesapjával…
A „minden állomáson és megállóhelyen megáll” típusú vonatozásban egyébként azt szerette leginkább, hogy az ablakon kinézve valahogy képbe került az emberek hétköznapi életét illetően. Tudta, hogy kinél mikor nyílt ki a pipacs a kertben, ki mikor metszette meg az almafáit, mikor mázolta le házának homlokzatát, a sínpárok melletti kispályákon játszanak-e gyerekek, vagy üresen tátonganak az akkor még létező grundok, sőt (esküszöm, nem túlzok) tudta azt is, hogy Bicske alsón annyi időt várakozik a vonat, mielőtt továbbindulna, hogy – ha jó kocsira száll – egy fröccsért még le tud ugrani a közvetlenül szemben lévő restibe…
A legcifrább eset egy Tatabánya–Kelenföld közötti zötykölődéskor történt vele, ami első hallásra hihetetlen, de miután halálát követően sok-sok évvel személyesen volt alkalmam beszélni az esemény másik szereplőjével, kénytelen vagyok utat engedni a történet számára a valóság végtelen alagútjában.
Szóval, indult az én jó édesapám Tatabányáról hazafelé, Budapestre egy szürke, semmi igazán izgalmasat nem tartogató hétköznap késő délután, az aznapi edzést követően, amikor a felszállás után úgy öt perccel már pertubarátságba keveredett egy középkorú, kedves barátságos úrral, aki azonnal megtalálta a módját annak, hogy megismerkedjen „a Karcsi-bácsival”. 
Tatabánya középső és Szár alsó között még a füstös vonatokkal sem volt hosszú az út, ahhoz meg kifejezetten rövid, hogy ennyi idő alatt Manno Miltiádesztől Albert Flóriánon át Csapó Karcsiig a teljes magyar labdarúgás történelmét átbeszéljék.
Így aztán az történt, hogy az invitálásnak engedve (amit elsőre, szerintem, maga a meghívó sem gondolt komolyan) vadonatúj ismerősével leszállt a vonatról, elment hozzájuk, jóízűen elfogyasztotta a felkínált vacsorát (még arra is emlékszem, mert rákérdeztem: zöldborsóleves volt krumplifőzelékkel és sült oldalassal, ami teljesen rendben van, hiszen a ház asszonya igazán nem számíthatott „díszvendégre”), végigbeszélték a magyar futballhistóriát a Pékerdőtől a hétvégi Tatabánya–Dorog meccsig, majd a 10.20-as postavonat előtti utolsó szerelvénnyel végül csak eljutott Kelenföldig, onnan meg a 18-as villamossal az akkor még Káplár utcának hívott, mára Tizedes utcai lakásunkig.
Lehet, hogy Krúdy korában éltek ilyen alakok, de hogy ő ilyen volt, fiaként azt bizton állíthatom.
Amikor rákérdeztem, hogy „komolyan leszálltál egy vadidegen emberrel, és elmentél hozzájuk látogatóba csak azért, mert olyan szépen hívott?”, nem is igazán értette a kérdést, én meg a válasszal nem tudtam mit kezdeni.
Inkább bementem a szobámba, és feltettem egy Beatles-kislemezt a lemezjátszóra.
Ha jól emlékszem, a Love Me Do volt az…
 
(A cikk a Presztízs Sport 4/2-es számában jelent meg.)
Még nincs értékelve
Archívum