Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Sport Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Sport Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Sport Magazint!
Online újság Újság

Bezárás

Válassza ki, hogyan szeretné megvásárolni a Presztízs Style Magazint.

Fizessen elő, olvassa az interneten a Presztízs Style Magazint! Keresse az újságárusoknál a Presztízs Style Magazint!
Online újság Újság

Fehér Mikis mosollyal

B.P.
|
rangado.hu
|
2016.10.31.
|
Mindenszentek napján temetőbe megyünk, mécsest gyújtunk, elhunyt szeretteinkre gondolunk. És emlékezhetünk olyasvalakire is, akivel bár sosem találkoztunk, mégis nagy hatással volt az életünkre.

 

[token global site-name]Én például sosem felejtem el azt a január 26-át. Hétfői nap volt. Mondhatnám, hogy szokásos hétfő. 6:30-kor csörgött az óra, mérsékelt lelkesedéssel keltem ki az ágyból. Gyors reggeli, kis müzli tejjel, többre nem volt idő. Aztán fogmosás, öltözködés, rohanás a buszra. Kis izgalom, hogy ne legyen röpdoga fizikából, és agyalás, hogy kitől kellene elkérni a német házit. Meg bűntudat. Na igen, ez új volt, ez nem volt szokványos. Ettől is volt az a hétfő más, mint a többi. A bűntudat miatt, hogy az élet megy tovább. Hogy egyáltalán eszembe jut a fizika meg a német. Hogy érdekel.
 
Ilyen gondolatokkal vívódtam tinédzserként 2004. január 26-a reggelén. A magyar futball egyik legszörnyűbb tragédiájának, Fehér Miklós halálának másnapján. A buszról leszállva sétáltam az iskola felé, és megrökönyödve néztem, hogy az emberek ugyanúgy haladnak át a téren, mint egy hete, mint két hete, mint bármikor. Mintha nem történt volna az ég világon semmi, az élet hegyoldalról legördülő sziklaként rohant megállíthatatlanul. De én meg akartam állítani. Meg akartam állítani minden embert, és az arcukba akartam üvölteni fájdalmasan, hogy a Fehér Miki halott...
 
Szerencsés gyerek voltam, addig a napig nem veszítettem el senkit. Senkit, aki fontos volt nekem. Kutyát se, macskát se. Fehér Miklóssal sosem találkoztam, de akkor úgy éreztem, hogy egy nagyon fontos valakit kell elengednem. Ha azt írom, hogy példakép volt, az nem fejezi ki eléggé azt, ahogy felnéztem rá. Ahhoz ezt kontextusba kell helyezni. 1997-ben sokkolt engem először a magyar futball a Jugoszlávok elleni 1–7-tel, Fehér Miklós pedig egy évvel később, a teljesen újjáalakuló válogatott egyik szimbóluma volt. Mindössze 19 évesen góllal debütált a nemzeti csapatban, és abban a pillanatban hőssé vált egy tízéves, álmodozó lelkületű fiú szemében. Olyan akartam lenni, mint ő. És az volt a legszebb, hogy hiába idősödtem, hiába láttam egyre többet a világból, ő mindvégig hős tudott maradni a szememben.
 
És a mai napig eszembe jut, hogy 37 évesen akár még játszhatna is. Sőt, talán a nyári Európa-bajnokságon is ott lehetett volna még, ha ez a nála három hónappal idősebb Gera Zoltánnak sikerült. Ha behunyom a szemem, magam előtt látom a jellegzetes mosolyát – azt, amit a Guimaraes–Benfica bajnokin, pillanatokkal a végzetes összeesése előtt is megmutatott. Örülök, hogy láthattam játszani, örülök, hogy szurkolhattam neki. November 1-jén rá is gondolok. Úgy, ahogyan a leginkább hozzáillő. Mosolyogva.
 
Még nincs értékelve
Archívum