Éljen a Király!
Megfogadom, hogy nem fogadok többet, ennyi volt. Bernd Storcktól is elnézést kell, hogy kérjek, mert nem bíztam benne. Talán nem is benne nem bíztam – rántanám be a kifogásfűrészt -, hanem az egész magyar labdarúgásban, a stadionokban, a Kleinheisler Laciban és a Pekárban. Csányi Sándorban és az egész magyar edzői társadalomban. Plusz nem gondoltam jó ötletnek kivágni Szabicsékat, majd Szélesi Zoltánt és Andreas Müllert odavinni helyette. De neki lett igaza, bármi történik vasárnap, ő volt az, akivel Norvégiában nyertünk. Bravo, Bernd!A százados pedig lehozta, megmentette a nemzetet, hitet és reményt adott a népnek és a csapatnak, ott lehetünk Franciaországban, szedjük össze magunkat, üzente. Király Gábor ma a nagybetűs Király volt, a tizenhatoson belül azt történt, amit ő akart. Nem volt apelláta, ha jött, akkor jött. Ha ráfeküdt a labdára, mi, kétmillióan vakon követtük, ráfeküdtünk hát mi is. Együtt mozogtunk, lélegeztünk a százszoros válogatottal, kiváltképp azután, miután kiderült, Fülöp Márton, a huszonnégyszeres magyar válogatott kapus hosszan tartó betegség után éjjel elhunyt. Marci, velünk voltál, annál a kapufánál mindenki érezhette a jelenléted, köszönünk neked mindent. Király voltál, Gabi! Király voltál, Marci!
Megvertük a norvégokat, talán még mindig nehéz elhinni, noha azért pár óra már eltelt. A lelátók is üresek már, az utcák is csöndesek itthon, a kocsmákból ki-kiüvöltött Ria-Ria, Hungária! is a múlté, ahogy ez a meccs is. Mindenki vasárnapra készül, csendben, halkan abban reménykedve, a főnök elnézi hétfőn, hogy reggelig ünnepeljük a történelmi sikert.
Ha nagy szerencsénk van, vele ünnepeljük. Ha még nagyobb, vele megyünk Franciaországba.








































