Ízeltlábúak
Érezte tán a „bogaram” is, pedig aligha látta, hogy ezen az estén ő az egyetlen, aki valamirevaló tempót diktál. A pályán egyszerre jó, ha hárman-négyen futottak; a bosnyák védelem állt (felállt, beállt – ahogy tetszik), a magyar támadók sétáltak a leshatáron. Az egész Fradi tompának tetszett, mintha csak a zsoldért léptek volna pályára a fiúk, de nem fogták volna fel, hogy itt és most az egész szezonbeli nemzetközi kupaszereplés ügye forog kockán, egy párharc hazai nyitányán. Ahol inkább előnyt kellene-illene szerezni, mintsem kirúgásoknál rendre még nekünk húzni az időt döntetlennél.A lelátó a következőképp festett onnan, ahol ültem. A legfeljebb párszáz bosnyák vendégszurkoló gyakorlatilag kétszer negyvenöt perces koncertet adott: dobjaik hangja, énekszavuk bőven elnyomta a több ezer Fradi-drukker szórványos biztatását. A magyar szimpatizánsok a pályán (alig) zajló események helyett egyre gyakrabban néztek irigykedve a maroknyinál csak picivel népesebb, ám fáradhatatlan délszláv B-közép irányába… Jómagam öt perccel a lefújás előtt el is hagytam a süllyedő hajót, mert kínosnak éreztem az estét.
Már éppen a népligeti metrómegállóban igazítottam el egy fura nyelvet beszélő, közel-keleti külsejű férfit – aki meg volt róla győződve, hogy Szerbiában van, és elég nehezen hitte el nekem, hogy nem –, amikor a Zseljeznicsar megszerezte a győztes gólját. Hallottam a szitkozódást a stadion felől; nem volt nehéz összerakni, mi történt. Ide viszont derűs kicsengésű jegyzetet szeretek írni, hogyan zárjam soraimat optimistán? Ja! Az említett rovarról kiderült, hogy mégsem csótány, mert amikor indultam kifelé, fogta magát és elrepült. Remélem, a Fradi még nem szállt el…








































