Tiszta szívvel
Most pedig?
Egyetlen, mindent elsöprő örömmámor az egész. Kijutottunk, mégpedig nem a surranó pályán: a török-izlandi meccsen, hanem önerőből, kettős győzelemmel, az esélyesebb (és a mienket nyíltan lenéző…) csapattal szemben, nem szerencsével, de teljesen megszolgált győzelmekkel!
Csodálatos siker, és profi teljesítmény!
Mindig is állítottam, hogy a profizmus egyáltalán nem az érzelem mentes hidegségről szól, sokkal inkább a motiváltságról, az érzésekről, a szenvedélyességről – mindarról, ami a világra szóló eredményhez szükséges.
Az elmúlt napok legerősebb pillanatai még mindig kavarognak bennem.
Kleinheisler gólöröme: ahogy a teljesen ismeretlen újonc, a félelmetes gója után semmivel nem törődve kirohant a pályáról és a kapitány nyakába ugrott… Megkockáztatom, hogy még soha, senki nem ugrott Bernd Storck nyakába… Szimbolikus pillanat volt: csapat és kapitány egymásra találásnak talán a legelső jele.
Priskin nyilatkozata: ahogy alig pár perccel a lefújás után, sporttörténeti pillanatban az első szavait elvesztett csapattársa és szeretett nagyapja emlékének szentelte…
Dzsudzsák beszéde: bár tudom, hogy mértékadó szurkolói körökben is elég nagy az elutasítottsága, van aki szerint még színésznek is rossz, de csapatkapitányként az öltőzői szavai a klasszikusokat idézi: „Srácok, halljátok, mi van kint? Húszezer ember szurkol nekünk csak itt, tíz-tizenötmillió világszerte a tévék előtt… Kilencven perc, nehéz lesz, de tegye oda magát mindenki, dögöljünk bele, köpjük ki a tüdőnket, hajtsuk ki a belünket, de ne engedjük el, amiért annyit dolgoztunk…Gyerünk, gyerekek, menjünk ki, fussunk, amennyit csak bírunk, mert akkor a sors velünk lesz! Nyomás kifelé! Hajrá, Magyarország!”
A lengyelek üzenete: Nikolics Nemanja együttesének, a Legia Warsawa együttesének szurkolói írták ki…”Elmondhatatlanul boldogok vagyunk és gratulálunk nektek Varsóból… Találkozzunk a döntőben!... Üdvözletünk, testvéreink…!”
Mindez egyetlen futball mérkőzés ürügyén.
Mindez a sport csodája.
S ez a csoda még nagyobb jelentőséggel bír a hét végén történt barbárság tükrében.
Utolsó momentumként épp ezért hadd idézzem talán a legsportszerűbb momentumot. Egy fiatal ember szájából hangzott el, szintén a lefújás után.
Nagy Ádám mondta: „…és igenis szeretnék gratulálni a norvégoknak is, mert fantasztikusan küzdöttek. De hát a play off, sajnos, ilyen: az egyik csapat a mennybe, a másik a pokolba megy…”
Így beszélni, így viselkedni csak egyetlen módon lehet: tiszta szívvel.








































