A burger neve: McIronLady
Hát ilyen az Iron Lady Anthem is. Hallgatom a zenét, és érzem, hogy a világ egyik legpengésebb sportolója ennél sokkal jobbat érdemelne. Világszínvonalhoz világszínvonal illene, ugyebár. Nézem a klipet, és látom, hogy lelkes amatőrök szintjét üti meg csupán; nem illik bele abba vérprofi képbe, amely Hosszú Katinkát, az úszót, az élsportolót a londoni olimpia óta jellemez. De valamilyen megmagyarázhatatlan módon, mindezek ellenére mégis szeretem. És nem tudok betelni vele.Már sokadszorra hallgatom végig, hogy „Kik vagyunk mi? Az Iron Nation!”, és szinte már fáj, hogy vasárnap nem úsztam még legalább tíz hosszal többet. Ez a jó Hosszú Katinkában meg ebben az Iron-izében. Hogy annyira hiteles és annyira sikeres, amit csinál, hogy az ember őt látva életében talán először, de őszintén elhiszi, hogy kemény munkával fel lehet érni a csúcsra. Belénk neveli mindazt, amit szülő, iskola, magyar valóság a legjobb szándéka ellenére sem tudott. És ezért van az, hogy a klip meg a zene olyan, amilyen, de valamilyen megmagyarázhatatlan módon mégis szeretem. És nem tudok betelni vele.
Hosszú Katinka miatt van ez, nem a dal miatt. A zene mögött álló példakép miatt. Akit azonban a decemberben megkezdett úszószövetség ellenes háborúja óta sokan támadnak. Legutóbb azzal adott muníciót a haragoskodásra, hogy nem hajlandó vízbe szállni az áprilisi országos bajnokságon, ahol a női váltó – vele – megúszhatná az olimpiai kvalifikációhoz szükséges szintet. A színfalak mögötti játszmákat nem ismerem. Egyszerűen csak azt szeretném, hogy Katka ne sajtótájékoztatókat tartson és ne klipeket forgasson, mert mint kiderült, egyikben sem világbajnok. Inkább arra fókuszáljon, amiben az: ússzon!
Mert azért szeretem. Azért nem tudok betelni vele.








































