Minden élet számít!
Szolid protesztElső látásra szimpatikus a sportoló kiállása a rasszizmus elleni küzdelemért, hiszen dacolva a szabályokkal letette a voksát az általa igaznak hitt ügy mellett, miszerint Floydot egy rendőri intézkedés során a rendfenntartó kegyetlenül meggyilkolta, és ez számára is elfogadhatatlan. Nguen megmutatta a világnak, hogy mit gondol erről, majd a meccs után átöltözött, a csapattal közösen megvacsorázott, és immáron nyugodt lélekkel beült az autójába, s elhajtott a valószínűleg minden igényt kielégítő, klub által bérelt lakásába. A tüntetés, a szolid proteszt ezzel valószínűleg véget is ért.
Elnézést, ha teátrális az utolsó pár mondat, de hatalmas a kontraszt egy Budapesten játszó NB I-es játékost körülvevő jólét (amiért természetesen megdolgozott) és az Amerikában élő színes bőrűeket érő negatív megkülönböztetés között, épp ezért nem látom, miként tudna ő sorsközösséget vállalni azzal, ha kiírja a mellére: igazságot George-nak. Nem valószínű, hogy ezek a kiállások sikerrel járnak a mindennapi rasszizmus ellen évszázadok óta zajló harcban, pont annyit érnek, mint a „Mondj nemet a rasszizmusra” feliratok a nemzetközi mérkőzéseken. Semmit. Természetesen nem tudhatjuk, hogy mennyire kavarták fel Tokmac lelkét az afroamerikaiak ellen elkövetett rendőri túlkapások, ráadásul ha valaki, akkor ő nálunk/nálam biztos jobban tudja, mit jelent a bőrszín alapú megkülönböztetés, még akkor is, ha a saját bőrén valószínűleg ezt soha nem tapasztalta. Az afrikai országban, ahonnan származik, nem a bőrszín, hanem az etnikai és vallási különbségek miatt zajlik a vérengzés már emberemlékezet óta. A szomszédos törzsek egymás elleni marha- és asszonyrabló hadjáratai miatt milliók váltak földönfutóvá, és az éhínség Afrika-szinten is kimagasló méreteket öltött. Azt is nehéz elképzelni, hogy Tokmac pályafutásában valaha gátat jelentett volna a származása, hiszen ötéves kora óta Norvégiában élt és sportolt, s annak ellenére, hogy egyértelműen nincs a családjában egyetlen viking sem, minden lehetőséget megkapott, hogy új és biztonságos hazára találjon.
Ezt csak azért tartottam fontosnak felidézni, mert a játékos karrierje nem azt mutatja, hogy őt bármiben bárki is korlátozta volna. Norvég korosztályos válogatott volt, és 26 éves korára egy tehetős, sikeres emberré vált. Nem látom, miért érezte mégis fontosnak, hogy egy súlyos és valóban törvénytelen törvényi beavatkozás áldozatának igazságot követeljen, még akkor sem, ha valóban megengedhetetlen, ami történt. Mondhatnánk, hogy az ő dolga, de mivel ezt velünk is közölte, ezért talán egy picit a mienk is.
Természetesen azt sem várhatjuk el tőle, hogy legalább ennyire érdekeljék más problémák, igazságtalanságok is. Pedig lehetett volna a nagyvilággal azt is közölni, hogy a szülőhazájában jelenleg is milliók éheznek, vagy ha már igazságot követelt, akkor felhívhatta volna a nézők figyelmét arra is, hogy pont száz éve annak, hogy Magyarországot megcsonkították. De megemlékezhetett volna a koronavírus-járvány következtében elhunyt áldozatokról, a vasalódeszkás tanár kálváriájáról, nem beszélve a Deák téri vérengzésről, és még sorolhatnánk, hány – számunkra talán fontosabb – probléma várná a figyelmet. Tudom, ezek lokális ügyek, ezeket nagy nemzetközi jogvédő szervezetek nem tűzik a zászlójukra, így nem is lehet beállni a lobogó alá.
A teljes cikk a Presztízs Sport 8/7-es számában olvasható.








































