Huszti Szabolcs tartozik! Neked, nekem, nekünk!
Tíz éve lett Bundesliga-játékos Huszti Szabolcsból, amikor egyévi franciaországi légióskodás után a Hannoverbe igazolt 2006 nyarán. Az azóta eltelt időszakban természetesen az ő pályafutásában is voltak hullámvölgyek, amikor például a Zenit Szentpétervárban nem kapott annyi lehetőséget, amennyit szeretett volna. De az egy európai topcsapat volt akkor, friss UEFA-kupa-győztes. A lényeg, hogy ezt az időszakot leszámítva Huszti folyamatosan hozza a tőle megszokott magas színvonalat, többnyire a Bundesligában. Ebben a szezonban lőtt már gólt a Bayern München ellen, a legutóbbi fordulóban pedig góllal és gólpasszal vezette győzelemre a Frankfurtot a Dortmund ellen. Nem túlzás, hogy Huszti Szabolcs az ezredforduló utáni magyar futball egyik legkomolyabb teljesítményét produkálta/produkálja.De már hat éve nem válogatott. No nem azért, mert a szövetségi kapitányok (lényegében az összes azóta) nem hívták, hanem azért, mert ő így döntött. És ritkábban ad interjút, mint egy utolsó percben veszítő tippmix-szelvény örömöt. No nem azért, mert az újságírók nem kíváncsiak rá, hanem azért, mert ő így döntött. Nemrég a Nemzeti Sporttal kivételt tett, elmesélte, hogyan hagyja faképnél a szavára szomjazó német újságírókat is, egyúttal jelezte, most egy jó darabig ne keresse őt senki. Mert neki már nincsen szüksége az interjúkra, a szereplésre, a sztárolásra. Ő csak csendben tenni akarja a dolgát a pályán, az edzéseken, aztán a családjával szeretne foglalkozni, zavartalanul élni az életét.
Ezek amúgy szimpatikus gondolatok, családcentrikus emberre vallanak. Ha jobban belegondolok, én sem szeretném az életemet kitenni a nyilvánosságnak és a meghitt családi séták közben tízpercenként felvenni a telefont az újságírók ostromára. Mindezt azért, hogy aztán A: adjak egy diplomáciától fűtött, színtelen-szagtalan, semmitmondó nyilatkozatot, amit én sem hiszek el, de legalább nem sértek meg senkit, B: elmondjam az őszinte a véleményemet, ami kb. olyan, mint azzal a szívem fölé pingált felirattal járni-kelni, hogy ide lőjetek! Hát kinek van erre szüksége?
Huszti Szabolcsnak nyilvánvalóan nincsen. És meg is értem, hogy így gondolja. Hat éve az utolsó válogatott meccse után ő volt az, aki megcsinálta a magyar futball nagy coming outját, a problémákat nyíltan feltárva, reformokat sürgetve, őszintén. Az akkori kifakadását, ami a válogatottsága lemondását is magával hozta, biztosan rengeteg háttérbeszélgetés előzte meg az akkori játékostársakkal, akik a színfalak mögött mind-mind egyetértettek vele. De amikor a nyilvánosság elé került a dolog, Huszti nem kapott akkora támogatást, mint az úszószövetséggel éppen hasonlóan szembenő Hosszú Katinka a többi úszótól. Egyedül maradt, és a szavai pusztába kiáltottá váltak. Az akkor meghunyászkodók közül pedig többen hőssé váltak a nyári Eb-n.
Tényleg megértem Huszti Szabolcsot. De egyvalamit elfelejt. Mint minden profi labdarúgó, ő is tartozik a szurkolóknak. A szép élete, lakása, kocsija, átlag feletti egzisztenciája, a családja nyugodt életének alapkövei közvetve mind a szurkolóknak köszönhetőek. Mert ha ennek a játéknak nem lenne ennyi szurkolója, az ő munkája is sokkal kevesebbet érne forintosítva, rubelesítve, eurósítva. Úgyhogy nem az újságíróknak tartozik azzal, hogy megálljon interjút adni vagy felvegye a telefont, hanem a szurkolóknak.
És úgy általában az egész magyar futballnak azzal, hogy egy ilyen pályafutással a háta mögött gyakrabban elmondja véleményét. Mert kíváncsiak lennénk rá. Legalább annyira, mint Dárdai Páléra.








































