Hol a határ?
A fizikai és a lelki terror ugyanis része volt a mindennapoknak; ha tetszik, ha nem, ott mindez munkaeszköznek számított. A csattanások idején éppen a másik balettrúdnál álltam, és csak annyira mertem hátrasandítani, hogy megnézzem, ki szipog. Simona Pauca arcán piros ujjnyomokat, és az ujjak között fehér csíkokat láttam. Még egy órával később is… 1984-et írtunk. A jelenetet nem elmesélték, a saját szememmel láttam. Déván edzőtáboroztam a magyar női tornászválogatottal, ott „vendégeskedtünk”, hiszen mi is – csakúgy, mint a románok – a Los Angeles-i olimpiára készültünk. Ők az egyik, mi a másik balettrúdnál kezdtük a napi kétszer négyórás edzés közül az elsőt a másfél órás, kegyetlenül nehéz balettórával, ami felért egy erőfejlesztéssel. Izmaink ugyanis remegtek a fáradtságtól, miközben fehérre váltan zsibbadt el a magasba nyújtott másik végtagunk, olyan sokáig és olyan sokszor kellett egyik lábunkon állva, a másikat a fejünk felett állóspárgában hosszú percekig megtartani.
Nálunk ez kevésbé volt divat, de a román válogatottnál gond nélkül csattant a pofon, ha valaki megpróbált egy kicsit lógni. Persze ott mit számított? – gondolhatják, hiszen futószalagon gyártották a világklasszis tornászokat, és akinek nem tetszettek a módszerek, már mehetett is: ezer másik állt mögötte sorba. De nem mentek el, inkább maradtak. Pauca is. Én is maradtam. Csak én itthon. Persze a bojkott miatt. Ő pedig utazott Los Angelesbe. És én ugyan nem kaptam pofont, viszont érmet sem, pedig gyötrődtem eleget a sikerért. Ő olimpiai bajnok lett csapatban és gerendán is. Szabó Katival együtt. Megérte a pofon? Vagy csak azon múlott volna? Döntsék el Önök...
A teljes cikk a Presztízs Sport 4/5-ös számában olvasható.








































