Dujsebajev első lépése a gyógyulás felé
Furcsa szavak ezek egy olyan világban, amelyben a magyar labdarúgó-válogatott korábbi szövetségi kapitányai (Várhidi Péter, Egervári Sándor, Pintér Attila) nem arról beszélnek, hogy ők miben hibáztak, hanem arról, hogy nekik milyen feltételek nem voltak adottak, vagy hogy az Európa-bajnokságra való kijutás tulajdonképpen az ő munkájuknak a végeredménye. De említhetném a korábbi 50-szeres válogatott labdarúgónak, a mostanában szakértőként és edzőként érvényesülni próbáló Bognár Györgynek a közelmúltbeli interjúját is. Azt mondta, hogy az Eb-re való kijutás után sem érzi úgy, hogy bocsánatot kellene kérnie a sikerkapitánnyá váló Bernd Storcktól, amiért a földbe tiporta, amikor a német lecserélte a válogatott szakmai stábját a Norvégia elleni pótselejtezők előtt. Meg fenntartja azt a véleményét is, hogy a Videoton korábbi edzője, Paulo Sousa „szakmai barbár” és semmit sem ért el a magyar futballban. Az, hogy az Európa-liga csoportkörébe vezette a fehérváriakat, akikkel ott legyőzte a portugál Sportingot és a svájci Baselt is, nyilvánvalóan semmi.
Talant Dujsebajev önkritikus szavai olyan mentalitást tükröznek, amelyet a hazai sportéletben ritkán tapasztalni. Pedig neki, akit kétszer is megválasztottak a világ legjobb kézilabdázójának, aki nyert vb-t, olimpiát, BL-t, mindent, szóval neki tényleg lenne jogalapja arra, hogy tévedhetetlennek lássa saját magát. De nem tesz így, ehelyett büszkeséget és gőgöt a kukába dobva beismeri, hogy hibázott. Ez a hiba pedig nemcsak a kézilabdázóink Eb-szereplését tette nehezebbé, hanem könnyedén jelentheti azt is, hogy nem jutunk ki a riói olimpiára. Ettől függetlenül mégis jobban hiszek most a kirgiz Dujsebajevben, mint a magukat minden szituációból kimagyarázni képes szakemberekben.
Mert olyan ez, mint a szenvedélybetegségből való felgyógyulás: csak az képes rá, aki felismeri és beismeri a hibáit.








































