Dárdai és csapata letérdelt. Ezért már gyengeelméjű lenne?
Szokatlan jelenet tanúja lehetett a berlini Olimpiai Stadionba kilátogató 50.590 szurkoló. Azt látták, hogy a mérkőzés kezdete előtt a Hertha tizenegy labdarúgója a pályán, valamint a cserék és a szakmai stáb tagjai – élükön Dárdai Pál vezetőedzővel – a kispad előtt egymást átkarolva térdre ereszkedett. Nem egy furcsa bemelegítő gyakorlatról volt szó, és még csak nem is valami meccs előtti szertartásról, mint az új-zélandi rögbiválogatott, az All Blacks hakája. Ez egy üzenet volt. Üzenet az egész világnak.
A klub azt írta a Twitteren, hogy a térdeléssel „a toleranciára és a felelősségtudatra” hívja fel a figyelmet a Hertha, hozzátéve, hogy Berlinben is egyre vegyesebb a népesség, és el kell fogadniuk egymást az embereknek. Mindezt nem lehet nem összefüggésbe hozni a bevándorlási hullámmal, sokan meg is tették a különböző internetes fórumokon. A magyar kommentvilágban például az ezidáig általánosságban nemzeti hősként tisztelt Dárdai Pált egyesek mindennek elmondták. Hazaárulónak, libsinek, gyengeelméjűnek – és a durvábbakat itt most nem részleteznénk.
Kiderült, hogy a gyűlölet nem tisztel semmit és senkit. Ha arról van szó, még a szövetségi kapitányi posztra visszakövetelt Dárdai Pált sem. A józanabbak persze pontosan tudják, hogy a Hertha (beleértve annak vezetőedzőjét) gesztusa nem politikai színezetű volt, ezért súlyos hiba ilyesmit belátni mögé. Mindössze egy normálisnak gondolt társadalmi igény mellett állt ki: szeress, ne háborúzz!
Ha belegondolunk, a sors iróniája, hogy 2017-ben épp abban a stadionban tüntetnek a világban terjedő rasszizmus ellen, amelyben 81 évvel korábban a faji alapú kiközösítés a virágkorát élte a sportban is. Abban a stadionban, amelyben az 1936-os olimpián Adolf Hitler nem volt hajlandó nyilvánosan gratulálni a négy aranyérmet szerző amerikai Jesse Owensnek csak azért, mert színes bőrű volt, holott más bajnokokkal szívesen pózolt.
Már akkor sem gondolkodott mindenki úgy, mint Hitler. A távolugrásban Owenstől kikapó, így ezüstérmes német sztár, Lutz Long elsőként gratulált az amerikainak, és nyíltan barátkozott vele. Őt nem érdekelte a bőrszíne vagy a származása, egyszerűen csak elismerte a teljesítményét. Pont ez a szép a sportban: nem számít ki honnan jön, a pályán, a medencében vagy éppen a jégen mindig kiderül, ki a legjobb. A stoppert vagy az eredményjelzőt nem érdekli az aktuálpolitika.
Lutz annak idején a gesztusával emellett állt ki, és az életével fizetett érte: nyílt titok, hogy meghalni küldték a II. világháborúba. Most a Hertha is kiállt ezen értékek mellett – nem kellene emiatt verbális halálsorra küldeni őket!








































