Buffon, Neymar, Dzsudzsák és a potyogó könnyek
Hétfőn este Olaszországban tört ki a futballdráma azzal, hogy a vb-pótselejtezőn alulmaradtak a svédekkel szemben, így az olasz válogatott 1958 után először nem lesz ott a világbajnokságon. Arrafelé ez kb. akkora égés, mint a magyar válogatott nyári Andorra elleni veresége volt, a reakció pedig hasonlóra sikerült a két együttes csapatkapitányától és egyben frontemberétől: ahogyan júniusban Dzsudzsák Balázs, úgy tegnap Gianluigi Buffon is elsírta magát a kínos eredmény utáni nyilatkozata közben.
Néhány nappal korábban Brazíliában történt hasonló eset, igaz ott nem egy óriási blama csalogatta elő a könnyeket Neymar szeméből a Selecao sajtótájékoztatóján. A PSG által világrekordért, 222 millió euróért megvett brazil sztár sírva könyörgött az újságíróknak, hogy fejezzék be a vele kapcsolatos, szerinte rosszindulatú pletykákat, miszerint bomlasztja a légkört a párizsi öltözőben.
Az érzékeny lelkivilág mellett közös a három a játékosban, hogy papíron mindannyian válogatottjuk első számú vezérei, de ehhez a szerephez valahogy ösztönösen a tökösséget társítjuk, nem pedig a könnyeket. Például nehéz elképzelni, ahogy William Wallace elcsukló hangon, hüppögve mondja a skót seregnek, hogy „az életünket feláldozzuk, de a szabadságunkat, azt sohaaaa!” Hát ilyen előadásban nem lenne túlságon „rettenthetetlen”…
Általában kétféle megközelítése van egy-egy ilyen könnyes szemű futballista-alakításnak. Az egyik, miszerint mennyire átérzik és megélik a munkájukat, bár érdekes, hogy a magyar válogatott drukkerei éppen azzal vádolják Dzsudzsákékat, hogy lélektelenül játszanak a címeres mezben, ezért nem lesz szervezett szurkolás a Costa Rica elleni évzárón. A másik megközelítés pedig az imént már pedzegetett vonal: a sírás már az oviban is a gyengeség jelének számított.
Valószínűleg egyébként mindkettőben van igazság. Egyrészt hajlamosak vagyunk a futballistákban érzéketlen pénznyelőgépeket látni, akiknek nem számít sem ember, sem Isten, csak a busás prémium. Ez egyszerűen nem igaz. Nem igaz, hogy Dzsudzsák vagy Buffon nem akarta jobban a győzelmet, mint bármelyik szurkoló; nem igaz, hogy a lélektelenségük miatt buktak el.
Másrészt egy igazi vezérnek keménynek kellene lennie, mint a sziklának, mert ha ő olyan könnyedén törik össze, mint egy száraz faág, mit várjunk a „közlegényektől”? Ilyen sereggel nem lehet háborút nyerni! És az ábra is ezt mutatja…








































