András angyalai
Szakolczai Fédra (a „sistergős” angyal)
1. És felbukkan Fédra… Ő az, aki mindig felbukkan. Mindig késve, mindig kislányos mosollyal, mindig szeppenten megkérdezve, hogy ugye, nem haragszom. Rá?! Naná, hogy nem! Lehetne? Csudát. Igazi Fédra. Mélytüzűségében, fehérizzásában, nyers őszinteségében. Póló, rövidnadrág, duzzadó, kidolgozott kar- és lábizmok. Ő Szakolczai Fédra, a CrossFit hazai meghatározó egyénisége, ikonja. 90 kilót szakít, és 97,5 kiló a lökésrekordja. Egyik kezében tömött sporttáska, a másikban kajaklapát.
– Remélem, nem evezve jött ide, a Csörsz utcába?
‒ Ha lenne ilyen versenyszám a CrossFitben, akkor még azt is megfontolnám, de még egyelőre nincs. A lapát tehát azért van nálam, mert innen majd megyek a terembe, megcsinálom az edzésemet, aztán irány a Duna! Megszerveztem, hogy másfél év után megint kajakba ülhessek. Szóval most nálam éppen nagy izgulás van.
‒ Miért az a nagy izgulás? Állítólag azt nem lehet elfelejteni, ahogy a biciklizést sem.
‒ Nem is az elfelejtéstől félek! A kajak labilis egy szerzet. Előfordulhat, hogy egy-két húzás után egyet billen, és utána vízben landol az ember. Még akkor is, amikor leginkább tréningben van…
‒ … és ön szerint segítene, ha odamennék vízi mentőnek álcázva magamat?
‒ Aligha. Gyanítom, akkor csak ketten kapálódznánk, és húzhatnám ki magát is! Nekem legalább már van rutinom a kievickélésben, mivel több mint tíz évig kajakoztam, és közben néhányszor megesett az ilyesmi.
‒ Nagyon rossz érzés? Tudom, hogy Kőbán Rita már kajakkirálynő volt, de még mindig szorongott a borulástól…
‒ Én anélkül is szorongtam. Akkoriban vettem észre, hogy egy-egy versenyen tudat alatt nem is evezem ki tökéletesen magamat, mert tartalékolok, hogy utána még száraz bőrrel kilapátoljak a stégig. Ezt nem tudtam megoldani…
Romokból építkezett
‒ És mit tudott?
‒ Szerintem nagyjából minden egyebet, ami összefüggött a kajakkal. Tényleg jól ment, mindent meg is tettem érte, és arról álmodoztam, hogy majd én is nagy kajakos lehetek. Akikkel akkoriban versenyeztem, rivalizáltam, sokan már olimpiai és világbajnokok… Nem tudom tehát, hogy mire vihettem volna, de jött egy sérülés, és abba kellett hagyjam. Hát ez iszonyatosan nagy sokk volt számomra! Egyrészt feladni mindent, amiben addig hittem, reménykedtem, amiért addig annyit dolgoztam, másrészt pedig nem tudtam, hogy mit kezdjek, mit csináljak. Teljesen fölöslegesnek éreztem magamat. Úgy éreztem, hogy konkrét cél nélkül értéktelenül csak tengek-lengek a világban…
‒ … ami persze nem igaz, Fédra drága! Attól, hogy valaki nem ér el valami világraszóló teljesítményt, még éppoly fontos, értékes az illető! Ön önmagában is sugárzó személyiség…
‒ Én ezt egyáltalán nem így éreztem. Tényleg romjaimban voltam. Tudom, hogy az élet ezer tényezőből áll, sok egyéb örömforrás is létezik, és én úgy éreztem, hogy ezek a sport mellett nagyon fontosak, de azt egyik sem pótolja. Nekem meghatározóan fontos a versengés, a fejlődés, hogy legyen előttem valami konkrét cél. És ezt találtam meg 25 éves fejjel a CrossFitben.
‒ Mit?
‒ Tetszett a társaság is, tetszett maga a sportág is. Hogy sokrétű, hogy változatos, hogy sok dologra kell felkészülni, hogy fejlődhetek, hogy ügyesedhetek, hogy kihajthatom a végsőkig magamat, hogy van sok kihívás számomra, hogy versenghetek… soroljam?
‒ Sorolja…
‒ … meg az is, hogy kihasználhatom az erőmet, sőt edzés-verseny közben rendre kiderül, hogy ebben vagy abban nem is vagyok olyan erős, mint amilyennek hisznek, vagy hiszem én magamat, és ez arra ösztönöz, hogy tovább erősítsek.
‒ Szeret erős lenni?
‒ Igen. Meg kell is az erő az eredményekhez. Tudom, vannak, akik ezt az egészet másként gondolják, akik szerint ez már túlzás; hogy egy nő csak legyen gyenge, védtelen, kiszolgáltatott.
A teljes cikk a Presztízs Sport 5/10-es számában olvasható.








































