A fiúk sorsa
Totyogós koromtól az volt számomra a nap fénypontja, amikor apám beültetett biciklijének gyerekülésébe, aztán irány a focipálya! Aki egyszer beleszippantott a „futballszagba”, pontosan tudja, miről beszélek. Milyen a frissen nyírt, locsolt fű illata, az öltözők, a szertár semmi mással össze nem hasonlítható atmoszférája. A fekete-fehér csíkos mezben pályára kifutó játékosok voltak az én hőseim, pedig a gárda a legjobb időszakában is csak az NB II-ben vitézkedett. „Négy füllel”, moccanás nélkül hallgattam az edzések, a meccsek utáni sztorikat, akkor tanultam meg, hogyan lesz két sör után a közelről a hálóba pofozott labdából harminc méterről lőtt távoli gól… A büfé és a sporttelep számomra maga volt a Paradicsom. Aztán apa el, a futball azonban maradt, az sem tudta kiölni belőlem a játék iránti rajongást, hogy 15 éves koromig nem láttam első osztályú meccset élőben. Városom vezető csapata az NB I/B és az NB II. között pendlizett, mikor éppen hogy hívták a második vonalat.
Megtanultam becsülni a keveset, az sem szegte kedvem, hogy néhány kiszaladt eredménytől eltekintve annyiszor, de annyiszor elbukott a válogatott. Kupacsapataink pedig néha olyan arcpirító vereségeket szenvedtek, hogy azt már magyarázni sem lehetett.
Egyszer reménykedtem. 1985-ben a Mezey-féle válogatott 3:0-ra verte a brazilokat a Népstadionban, és akkor azt hittem, miénk lesz a világ(kupa) Mexikóban. Nem lett…
Nagyon úgy indult ez a mostani Eb-selejtezősorozat is, hogy újra a bukók közé tartozunk. Aztán csak kiverekedtük magunkat Franciaországba. Ehhez kellett egy nem túl acélos csoport, a pótselejtezőn pedig a hatalmas arcú norvégok. (Persze ne feledkezzünk meg Dárdai Pál és a vállalkozó kedvű Storck kapitány érdemeiről sem, no meg a csapat is átlépett a szimpatikus vesztes szerepén, s élt a lehetőséggel!)
Most ismét reménykedem. Realistaként nem várok túl sokat, mindössze egy egységes, küzdeni tudó csapatot, mely olyan játékosokból áll, akik nem rezelnek be attól, hogy világversenyen kell pályára lépniük. Bízom a „vénekben”, a még mindig klasszis Királyban, az elnyűhetetlen Gerában, de titkos favoritom a kölyökképű középpályás, Nagy Ádám. Minden szép passzt, finom cselt, lőtt gólt, esetleges pontocskát megbecsülök majd, a lényeg, hogy a srácok emelt fővel hagyják el a pályát.Korábban irigyeltem más országok képviselőit, amikor bulihangulatban, arcukat nemzeti színekre festve, válogatottjuk mezébe bújva extázisban biztatták kedvenceiket. (Azokat a magyarokat viszont nem igazán értettem, akik spanyol, olasz, francia, s ki tudja, még milyen náció dresszét magukra öltve a hatalmas kivetítők előtt egy idegen ország válogatottjának sikeréért ordibáltak.)
A remény és a realitás mellett lesz még egy társam a szurkolásban. Férfivonalon egy generáció kimaradt a családban, ám a lányom egy csodálatos fiúunokával ajándékozott meg. A labda a mindene, másfél évesen nagy rácsodálkozással nézi a meccseket. A mezeket és az arcfestéket már beszereztük, a naptárban pirossal bekarikáztuk a magyar válogatott meccsnapjait.
Úgy tűnik, életünk megírva. Mifelénk ez a fiúk sorsa…
(A Presztízs Sport 4/6-os számának szerkesztői előszava.)








































