Normális? Pisztollyal támadt a futballbíróra a klubelnök
Szerencsére az nem derült ki, hogy csőre is volt-e töltve a fegyver, mindenesetre tanulságos, hogyan juthatott el idáig. Oké, a PAOK-AEK Görögországban elég nagy rangadónak számít, végig kiélezett volt a meccs, amelyen 0–0-s állásnál a hazaiak gólt szereztek a 90. percben, ám a játékvezető ezt les miatt érvénytelenítette. Ezután tűnt fel a pályán a vérben forgó szemű klubelnök.
Érdekes pszichológiai kérdés, hogy mi zajlik le ilyenkor az emberek fejében. Hazai példát is tudunk mondani hasonló esetről. Tavaly történt meg egy úszóversenyen, hogy Hosszú Katinka férje, Shane Tusup szintén kidagadó erekkel a nyakában üvöltözött az Iron Aquatics egyik edzőjével, David Warddal, amiért az nem nevezte be a csapat egyik váltóját. „Te barom, ha még egyszer ilyet csinálsz, megöllek!” – ordította Tusup, amiért be is perelte „áldozata”. Éppen múlt heti fejlemény, hogy Shane-nek levélben bocsánatot kell kérnie Wardtól a viselkedéséért.
Nyilvánvalóan Szavvidisz tettének is lesznek jogi következményei, de sokkal érdekesebb a morális oldal. Néha rémisztő, hogy mi történik velünk a sport hatására. A többes szám első személy indokolt ebben a megfogalmazásban, mert közel sem arról van szó, hogy Tusup és Szavvidisz esete egyedi lenne. Még ha ilyen határokat sokan nem is lépnek át, hogy fegyverrel fenyegetőznek, de elég csak kimenni egy focimeccsre, és körbenézni a lelátón.
A hétköznapokban tisztes dolgozók, családapák, a légynek ártani nem akaró, talán még templomba is járó emberek vetkőznek ki magukból, és állatias ösztöneiktől eltorzult fejjel kiabálnak kígyót-békát egy-egy téves vagy annak vélt játékvezetői döntésre reagálva. A címben feltett kérdés nemcsak Szavvidiszra vonatkozik, hanem mindannyiunkra.
Ez normális?
A magam részéről nem hiszem.








































