Nem mindenáron!
A gödör alján
A cél szentesíti az eszközt, és a „mások is ezt csinálják” gondolatmenet segít feloldani az esetleg megjelenő lelkiismereti problémákat. Itt tartunk most, százhuszonkét évvel az első újkori olimpiai játékok megrendezése után, és úgy tűnik, még nem értünk a gödör aljára, van még ennél is lejjebb. Megtörtént az, amihez képest a Tonya Harding kontra Nancy Kerrigan eset, amelyben a Harding által felbérelt merénylő megpróbálta összetörni riválisa térdkalácsát, hogy ne indulhasson a lillehammeri téli olimpián, említésre sem érdemes csínytevésnek tűnik. Romano Fenati új szintre emelte annak a módját, mire képes egy sunyi és aljas ember, hogy ellenfelét kiiktassa.
Ennek persze már semmi köze sincs a sporthoz annak ellenére, hogy az olasz motorversenyző bűncselekményszámba menő tettét a Moto2 versenysorozat misanói futamán, azaz egy sporteseményen követte el.
Nem ismerem – és valószínűleg most már nem is fogom megismerni – Romano Fenati gyorsaságimotor-versenyző eredménylistáját, nem érdekel, hogyan jutott el idáig, nem tudom, milyen ember, mit gondol a világról. De az bizton kijelenthető, hogy amit tett, azzal örökre kiírta magát a sportember-kategóriából. Győzni akart. Mint mindenki más, aki versenysportra adja a fejét. De ő mindenáron! A szó legszorosabb értelmében: mindenáron. Sérülés, az ellenfél bukása és esetleges halála is belefért volna, csak ő érjen elsőként a célba. A győzelmet persze elérhette volna azzal a megszokott módszerrel is, hogy mindenkinél gyorsabban motorozik, de ebben az erőpróbában gyengének találtatott. Egyszerűbbnek tűnt átnyúlni a szomszéd motorra, és meghúzni az első féket. Leírom még egyszer, mert elsőre lehet, hogy nem érthető. Észvesztő tempóban száguldva átnyúlt a vetélytárs kormányára, és meghúzta Stefano Manzi motorján az első féket. Több mint 200 kilométer/órás sebességgel haladtak, csak a véletlenen és a szerencsén múlt, hogy Manzi nem esett el és nem törte össze magát.
A versenysorozat szervezői két futamra eltiltották, a csapata kirúgta, és úgy tűnik, ezzel az aljas tettel le is zárult a sportolói pályafutása, amit persze senki nem sajnál. A történet akkor is megköveteli, hogy pár percre lassítsunk és gondolkodjunk arról, hová jutott a sport, ha Fenati számára ez a „manőver” belefért.
Persze nem új keletű, hogy a riválisok próbálnak jogosulatlan előnyre szert tenni. Legendás történetek keringtek arról, hogyan próbálták a derbi előtt Törőcsiket leitatni a fradisták, és Dalnoki már az öltözőfolyosón megrugdosta a szélsőt, mintegy jelezve, hogy az Üllői úton nem ajánlott nagy sebességgel támadni. Ma már természetes, hogy egy-egy szabálytalanság után a pályán történő felépülés attól függ, hogy nyerésre vagy vesztésre áll a csapat, az időhúzás hiába szabálytalan, teljesen elfogadottá vált. Az eredmény mindennel fontosabb lett, a közönség szórakoztatása, a sportszerűség valahol hátul kullog a feladatok között. A bajnokság vége felé tele vagyunk meglepő eredményekkel attól függően, hogy kinek van nagyobb szüksége a pontokra. A Formula–1-es versenyeken is sokszor a csapatutasítás dönti el, hogy ki érjen be előbb. Nemrég szegény Hamiltonnak kellett magyarázkodnia a „futamgyőzelme” után, mert bár Bottas gyorsabban hajtott, mégis kénytelen volt elengedni őt, mert a csapat érdeke ezt kívánta. Bottas parancsot teljesített, elfogadta a sportszerűtlen döntést, és – tegyük hozzá – nem is volt más választása.








































