Lehettem volna...
‒ Törő, Kocsis Lajos, talán egy kicsit Albert Flórián és persze Maradona. Egyikük sem futotta ki vagy be azt a karriert, amire hivatott lehetett volna, érted is sokan aggódnak…‒ Nem tudom, hogy miért. Tizenkét évig voltam külföldön, megtanultam, hogy mindig a teljesítmény számít. (Egy haver révén éppen hat sör „landol” előttünk, nyilván nem nekem, és nem miattam. Döme csak egyet iszik, a többit kiosztja a csapattársak között.) Nekem meccs után az elnök hozta a sört, én ezt nem szégyellem, de ha feladat van, akkor azt mondja az ember, hogy nem! Abban egyetértünk, hogy az általad felsoroltak nem futották be azt a karriert, amit befuthattak volna. És én sem vagyok a helyemen! Vannak emberek, akik ezt nem is nagyon szeretnék… Amikor a világválogatottban játszhattam, nem érkezett meg a csomagom, és Maradona adta kölcsön a cipőjét! A meccs után vissza akartam adni, de azt mondta, nyugodtan tegyem el. Csináltunk egy közös fotót is. Azt kevesen tudják, hogy milyen élete volt Nápolyban. Éjszaka tudott csak hazamenni, akkor is három-négyezer ember várta. Az autójában mindig benne lehetett a kulcs! Ott kerülhetett bele a drogba is. Tudod, ő nem tanult semmit, nem képezte magát, iskola nélkül lett az argentin válogatott szövetségi kapitánya. Én tanultam, elvégeztem az edzői iskolát, felsőfokon beszélek németül, olaszul, görögül, megvan angolból is a középfokú vizsgám, és értek franciául is.
A teljes cikk a Presztízs Sport 4/6-os számában olvasható.








































