Kunk Lee, a magyar hős
Kunkli Tivadar megfordult orosz és thai harcosok közt is, de a legtöbbet nagyapjától tanulta
– A Szörnyre hogyan gondolsz vissza?
– Technikásabbnak hittem, nem csak a nyers erőt vártam tőle. Kétszer lekente Ernesto Hoostot, Remy Bonjasky is eljátszotta ellene a hattyú halálát. Nem jöttek rá, hogy csak egy nagy ütése van fentről, azt kell kivédeni? Mikor összekapaszkodtam vele, odakönyököltem, -térdeltem, -rúgtam, ahová akartam. Nyitott ház volt. Egy karcolás nélkül megúsztam, míg régen az utcai harcokban hiába győztem le mindenkit, összevissza vertük egymást. A 130 kilós Lechner Zsolt ellen 19 percig tartott a meccsem, abból tíz percen át csak kaptam…
Szegénylegényből kemény legény
– Minek köszönhető, hogy a kis súlyod ellenére rendre megnyerted egyrészt ellenfélnek a „hústornyokat”, másrészt a meccseket is ellenük?
– A hetvenkilósakat kivégeztem, majd haladtam felfelé súlycsoportról súlycsoportra. Fogytak az ellenfelek, de pénzt kellett keresnem, úgyhogy mentem a még nagyobbak ellen. Ahol indultam, oda hirtelen nem jöttek mások. Volt, hogy a Tasnádi (Tasnádi Péter, a sorozat szervezője – a szerk.) azért fizetett, hogy üljek a kispadon, ne meccseljek, mert akkor nem jönnek el a többiek. A siker titka pedig: megtanultam, hogyan kell kivédekeznem őket, ezalatt ők sérülgettek, és egyszer csak jöttem én… Ezek a pénzes meccsek addig tartottak, amíg valakit ki nem ütöttek vagy fel nem adta. Ha „csak” tíz perc alatt végeztem, már soknak számított. Hétvégenként megkerestem 150 ezret, hét közben elköltöttem a házam felépítésére. A Lechner elleni meccsért, mondjuk, 6 milliót kaptam…
– Értékelhetted, miután szegénységben nőttél fel Tokajban, a nagyapád mellett. Ennek, illetve neki köszönheted, hogy ilyen kemény legény lettél?
– A szüleimet autóbalesetben elveszítettem, amikor nyolcéves voltam. Jól álltunk, valószínűleg elkényeztetett kölyök lett volna belőlem, ha az öregnél nem kerülök szegénységbe. Előtte volt fürdőszobánk, nála csapról hordtam a vizet. Kemény ember volt, sírni nem szabadott nála. „Kislány vagy?” – mondta különben. Kergetett, felszaladtam a villanyoszlopra, jött utánam, hogy elverjen. Csak amikor azt mondtam, hogyha feljebb jön, megfogom a drótot, akkor mászott le. Apáméktól tudtam, hogy „öntörvényű vadember”, de papír nem kellett nála semmiről. „Ami a szavad, az te vagy, azt sose változtasd meg” – tanította. Ha hajnali négykor értem haza a diszkóból, azzal fogadott: „Megjöttél? Irány ki, kaszálni!”. És kaszált ő is a hátam mögött, akárhogy haladtam, utolért, s mondta: elvágja a sarkam. Hát, mondom, miből van ez a vénember, hogy nem tudom lehagyni?
Tivadar és a „keleti nyitás”
– Jól jöhettek a tőle tanultak később, például, amikor orosz megrendelésre bunyóztál…
– A határ magyar oldalán volt egy templom, ahonnan kipakolták az üléseket, felhúztak egy ringet a helyükre, ott volt a találkozó. Két orosz banda összeveszett, mindkettő hozott egy-egy embert, hogy összeeresszék őket. Én voltam az egyik. Nálunk akkoriban még Trabantok, Wartburgok futottak, erre ők megjelentek tíz darab 140-es fekete Mercivel, mindenkinek az oldalán egy-egy uzi. Mondom, mi lesz, ha megverem az embert? Azt mondják: „megvédünk”. Nyertem, és nem is volt gond, kifizettek. Összebarátkoztam a főnökkel, így kezdődött.
– És mi volt a folytatás?
– Rájött, hogy jó fogadási alany vagyok, mert senki sem tesz rám, a kicsire. Kivitt Oroszországba, pedig nem volt útlevelem, de elém jöttek kocsival, és a határon a kutya hozzánk se szólt… Tél volt, a hegyoldalban állt egy kastély, de nem abban laktak, hanem alatta. A föld alatt, egy pláza nagyságú és modernségű lakótérben, a kastély meg csak mutatóba kellett. Hatalmas kerítés, a kapu két oldalán egy-egy harckocsi füstölt. Mondom, ezek működnek? Azt mondja, őrségben vannak. Háború volt. Na, mondom, ha egyszer hazajutok, hozzád se jövök többet!
– Thaiföldre viszont többször mentél. Ott milyenek a bunyósok?
– A thai-boksz az ő testükre lett kitalálva. Nekünk teljesen fel kell emelnünk a karunkat, hogy a fejünket védjük, mert hosszú a felsőtestünk, és a könyökünk nem védi a bordarészt. Ők felteszik a kezüket, az a fejük tetejéig ér, és a csípőjüknél van a könyökük… Nem kell összehúzódniuk a fedezékért. Ráadásul nekik nyolcévesen(!) már 100 meccsük van, félelem nélkül ütnek-rúgnak, mint a felnőttek. Viszont huszonévesen kiöregszenek, a szervezetük tönkremegy, a nyugdíjat meg sem érik. Nálam 12-14 évesen elég elkezdeni a küzdősportot, és visszagondolva, a legjobb passzban úgy harmincévesen lehettem. Addigra a tudásom beérett, agyilag is rendben voltam, megfelelő meccsmennyiséggel bírtam. A rutin, a gondolkodás és az erőnlét együtt állt.
Munkásemberek vs. Facebook-bajnokok
– Ígéretes K1-es tanítványodnak, a 23 éves Koncz Attilának is van még ideje beérni.
– Ő pár éven belül hallatni fog magáról. Nem tehetség, de nagy alázattal dolgozik, munkásember. Ez többet ér a tehetségnél.
– Általánosságban milyen a mai utánpótlás?
– Más, mint a kilencvenes években. Mikor bejöttek a küzdősportok, legkisebbtől a legnagyobbig mindenki edzett. Most a legtöbben csak azért kezdik el, hogy feltehessék a Facebookra, hogy bokszedzésen voltak, de meló nincs mögöttük. Régen sűrű volt a mezőny, és senki nem érkezett felkészületlenül, most meg dehogy szenvednek. Ha voltam két edzésen, a Facebookon már thai-boksz bajnok vagyok!
– Két fiad van, ők hasonlítanak rád?
– Az egyik gyúr, a másik íjászkodik, nem küzdősportolnak. Mindkettő jóval magasabb 180-nál. Amúgy hasonlítanak, csak a fotózásnál szoktak ugratni, hogy mi az, fater, gödörbe álltál?
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Nagyapa
„Lejártam korcsolyázni Tokaj Cigánygödör nevű részébe, ahol megállt, és télen lefagyott a víz. Akkor még felcsavarozós korcsolya volt, amit én – hogy le ne essen körönként – felszögeltem a bakancsomra. Így viszont a nagyim biciklijével kellett mennem, hogy útközben el ne kopjon az éle. Kint főleg roma gyerekek szánkóztak a jégen, az egyik szólt, hogy toljam meg. Nem akartam egész nap tologatni, beletoltam az első lékbe. Ő kiáltott a többieknek, akik vagy húszan utánam eredtek, a bicikli ott maradt… Otthon nagyapám kérdezi, mi van. Gondoltam, ha elmondom, elver ő, ha visszamegyek a bringáért, elvernek azok. Megígérte, hogy nem bánt, hát elmondtam. Egy szót sem szólt, elővette a biciklijét, felkötötte rá a baltát, és engem felültetett hátra. Útközben kérdezi, melyik vette el. Mondom, a Miklós. Mire ő már messziről kiabálva: Miklós! Miklós! Kijött a gyerek remegő lábbal: Imre bácsi, nem tudtuk, hogy a maga unokája, ne kösse le a baltát. De az öreg csak kötötte, mire már hozták is a biciklit. Na, ilyen volt az én nagyapám.”
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Lóháton
„Kilencvenháromban, egy kecskeméti távlovagló verseny előtt, megkeresett egy ismerős: figyelj, nincsenek olyan jó lovaim, de indulni akarok, és tudom, hogy te jól futsz meg lovagolsz is. Igen, mert a nagyapám már nyolcévesen megengedte, hogy felugorjak az oszlopról a nagy csődörök hátára, és le is engedett lovon a Tiszára. Bolondnak nézték, de ő csak ezt mondogatta: belekapaszkodik a nyakába, nem fog leesni róla. Szorítottam is, ne félj, de úsztunk egy kört, és rendben hazaértünk. Szóval, vállaltam a 120 kilométeres távlovaglást 20 kilométerenként orvosi ellenőrzéssel. Úgy egyeztünk meg, hogy 10 kilométert vágtatok, 10-et futok a ló mellett, majd ellenőrzés, utána megint 10-10, míg le nem tudjuk a 120-at. És megnyertük a versenyt úgy, hogy 60 kilométert futottam a ló mellett… Mikor készültünk, a tokaji hegyen ráültem, felvágtattam vele, leszálltam, leszaladtunk. Mellettem kapált az öregem, kérdezi: fiam, mi a jó fenét csinálsz? Mondom, edzem a lovat. Azt mondja, jó, de te minek szaladsz? Mondom: megnézem, ki bír többet, ő vagy én…”
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
A cikk a Presztízs Sport 7/1-es számában jelent meg.








































