Kettős mérce?
A döntés meghozatalakor ugyanis annak ellenére, hogy a nők a férfiakkal ellentétben hibátlanul szerepeltek a csoportban, mégsem esett arról szó, hogy az ő esetleges döntőbe jutásukat is azzal „honorálják”, hogy 12.000 ember előtt játszhatnak a világbajnoki aranyéremért hazai pályán. A magyar vízilabdázást nemrégiben kiemelkedő nemzeti értéknek minősítették, ehhez pedig női válogatottunk is hozzátett. 1994-ban és 2005-ben világbajnok lett a női csapat, lányaink az elmúlt három olimpián negyedikként zártak, a 2013-as világbajnokságon bronzérmet nyertek, 2016-ban a belgrádi Európa-bajnokságon aranyérmesek lettek.
A hazai rendezésű világbajnokságon az ő meccseik is telt ház előtt zajlanak, a közönség őrjöng a sikereik láttán, imádják őket a hazai szurkolók. Teljesítményük magáért beszél, első mérkőzésükön 20:11-re verték Japánt, a franciák felett 24:5 arányú győzelmet arattak. Csütörtök este hollandok elleni sorsdöntő találkozót ugyancsak fantasztikus játékkal, 10:8-ra nyerték meg. A közönség tombolt, az utolsó perceket állva szurkolták végig.
A közlemény olvasásakor az is felmerült bennem; mit érezhet a női válogatott egy-egy játékosa, ha belegondol abba, hogy az ő esetleges döntőbe jutásuk nem érdemel annyit, hogy 5000-rel több ember szurkolhat nekik. Vajon ezután mennyire motiváltan állhat oda az esti sorsdöntő mérkőzéséhez? Milyen hullámokat vetne, ha a FINA bejelentené, hogy amennyiben Gyurta Dániel döntős lesz, 12.000 ember előtt úszhat, míg Hosszú Katinka úszását hasonló esetben 7.000 fő tekintheti meg?
A női vízilabdázóinknak mit kellene letenniük az asztalra ahhoz, hogy azonos elbírálás alá essenek a férfiakkal?








































