Két steak között
Igaz, más az étterem, nem ugyanott ülünk, ráadásul most csak ketten vagyunk, de ha gondolod, ehetjük ugyanazt, amit annak idején. Feltéve, ha még emlékszel arra, mi is volt a tányéron.Sajnos fogalmam sincs, de nekem bármi jöhet, éhes vagyok.
Legyünk urak, ha már megérdemeljük, együnk steaket. Szereted?
Hogyne, igaz, még nem sokszor ettem, nem ez volt a vasárnapi menü otthon. Először talán pár éve Olaszországban, egy versenyen. Látod, mennyi mindent köszönhetek a sportnak. És talán annak is, hogy nem beleszülettem a gazdagságba, hanem – szó szerint – vért kellett izzadnom az erkölcsi és persze az anyagi megbecsülésért. Soha nem gondoltam volna, hogy én ebből fogok megélni, nem ez volt a motiváció, de az, hogy tisztes szegénységben nőttünk fel, segít megbecsülni minden szépet, amit az élettől kapok.
Kétszáz kilométer egy edzésért
Mit jelent az, hogy szegények voltatok? Nem volt mit enni, vagy azért ennyire nem volt durva a helyzet?
A szegénység relatív. De öt gyermek felnevelése komoly próbatétel még egy jómódú családnak is. Volt, hogy sajtos kiflit szalámival ettünk ebédre, de nem bántuk, sőt én annyira megszerettem, hogy most is örömmel fogyasztom. A különbség talán csak az, hogy most már bátran veszem a drágább parizert. Nekünk a sport, azon belül a kick-box jelentett és jelent mindent. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy felköltöztünk, hogy édesanyánk ekkora áldozatot hozott értünk, és belevágott velünk az ismeretlenbe. Négyéves koromban már voltak barátaim Debrecenben, igaz, addigra Budapest sem volt teljesen ismeretlen. Sokáig ingáztunk a két város között. Tudom, hihetetlenül hangzik, de sokszor csak azért jöttünk fel, hogy itt eddzünk, és utána az esti vonattal mentünk haza. Fárasztóbb volt az utazás, mint maga az edzés. Most sem vagyunk még sínen anyagilag; megesett, hogy mindenképpen meg kellett nyernem egy versenyt, hogy helyreálljon a családi költségvetés, de most már nincsenek ilyen gondok.
A kick-box miatt költöztetek fel Budapestre?
Hála édesanyámnak, na meg, persze, Ricsinek. Én még csak négyéves voltam, szerencsére nemigen szólhattam bele, mert lehet, hogy a maradás mellett döntöttem volna. Ricsinek viszont új edzőre, nagyobb lehetőségekre volt szüksége ahhoz, hogy fejlődjön a sportban. Aztán ahogy jöttek a sikerek, és vált életünkké a sport, már nem volt kérdés, hogy jó döntést hoztunk.
Gondok nincsenek, de azt mégsem mondhatjuk, hogy a hihetetlen sporteredményeitekkel arányos lenne az országos ismertség és az elismerés. Sportágon, a sport világán belül igen, de az utca embere nem biztos, hogy tudja, ki az a Veres Roland.
Ez engem is idegesít, sőt zavar. Próbálok tenni azért, hogy a kick-box ismertebb legyen Magyarországon, a versenyzők eredményeit jobban megismerjek és kövessék, de ez talán inkább sportdiplomáciai kérdés. Ha bekerülnénk a kiemelt sportágak közé, ha olimpiai sportág lenne a kick-box, valószínűleg nagyot változna a helyzet. Nem panaszkodom, de tény, hogy külföldön többen ismerik a nevemet, mint itthon.








































