Irány Irán!
Anélkül, hogy megbántanánk iráni barátainkat, bátran kijelenthetjük: nem vártunk és nem is reméltünk németes precizitást a szervezőktől, de hozzáállásukról sokat elárul, hogy a tizennégy fős csapat jegyei csak az indulás reggelén érkeztek meg, sőt válogatottunk több részletben, és több irányból közelítette meg az úti cél köztes állomását, Dubajt. A legnehezebb helyzetbe talán én kerültem: a jegyem még reggel sem jött át, már el is indultam hazafelé, amikor utánam szóltak, hogy mégiscsak repülök, futás vissza a reptérre. Ez a lazaság a későbbiekben sem változott, sőt a visszaútra szóló repülőjegy (mint problémaforrás) a túra teljes ideje alatt gátolta az igaz barátság kialakulását. Dubajban még minden a tervek szerint alakult, sőt valószínűleg az Emírség és a Qeshm-sziget közötti alig 40 perces repülőút volt a rendezők legkiemelkedőbb alakítása, hiszen a reptér egyes terminálján egy minden luxussal felszerelt privát Jet, egy 20-25 személyes, bőrfoteles, a James Bond-filmeket idéző magángép várta szájtátva csodálkozó csapatunkat. Tegyük hozzá, az emelkedett hangulatot tovább fokozta az a pár palack Sir Henry Morgan karib-tengeri kalózról elnevezett rum, amelynek jelmondata – miszerint az élet nem más, mint szerelem és rablás – hamar valóra is vált. Azt tudtuk, hogy Iránban nem árulnak alkoholt, de hogy még a borízű almát is elkobozzák a vámon, arra nem gondoltunk. Egy kisebb vidéki italbolt raktárkészlete került az iráni vámosoknak öltözött „kalózok” birtokába. Későre járt, sokat utaztunk, nem vitatkoztunk, reméltük, hogy a szállás és a reptér közti távolságot hamar letudva mielőbb ágyba kerülünk. Itt kapott egy újabb mélyütést a csapat. Ugyanis hiába van mindössze 4-5 út a szigeten, kiderült: ha valaki életében először vezet itt – mint ahogy a Teheránból iderendelt sofőrünk –, akkor simán tud két órát bolyongani az alig 45 kilométeres távolságon. Helyi idő szerint hajnali 5 óra volt, mire nagy nehezen házba, szobába, ágyba került a csapat. Ám egy óra múlva már talpon is voltunk, köszönhetően az 500 méterenként található minaretek erkélyéről imára hívó müezzinek ellenállhatatlan hangoskodásának. Ami este, a holdfénynél egzotikus és romantikus homokos tengerpartnak tűnt, az a vakító napfényben kiábrándító bányatóvá változott. A teljes cikk a Presztízs Sport 4/3-as számában olvasható.








































