Egy szöszi szerelme
Ha először találkoznék is vele, biztosan tudnám, hogy sportol. Az ordít róla. Van benne egy olyan tartás, ami abból a munkából fakad, amit mindennap az edzőteremben végez, és abból az alázatból, ami nélkül nem lehet senkiből bajnok. Tisztelni kell az edzőt, fegyelmezettnek kell maradni, és végigcsinálni az edzést akkor is, amikor úgy érezzük, a testünk nem bírja tovább. De megcsináljuk. Csak azért is! És jobban akarjuk a győzelmet, mint levegőt venni. „Az élsport nem egyszerű hobbi vagy munka. Egy olyan élet, amelyhez nagyon fontos egy olyan társ, aki segít, támogat, motivál és nem hátráltat a céljaid elérésében. Én egy férfias sportot űzök, amit nem könnyű egy fiúnak elviselnie. Vannak speciális helyzetek a sportágam miatt, mint például a <<súlyhozás>>.
A verseny előtti utolsó napokban volt már vita abból, hogy mivel 1 deci víz nekem plusz 10 dkg a mérlegen, ezért bármennyire szomjas vagyok, nem iszom meg, ha nincs meg a súlyom.
Van, akinek ez nem normális dolog, ám szerencsére az én párom szintén élsportoló, és ő mindezt megérti. A felkészülésben motivál, és támogat a céljaim elérésében. Ő nemcsak meghallgat, hanem meg is ért.”
Talán az olvasóban is felmerül a kérdés, hogy komolyan vesznek-e egy Csipkerózsikát az edzésen? Ma már biztos, hiszen az eredmények magukért beszélnek. De hogy volt ez az elején? Milyen egy 50 kilós szőke kislánynak besétálnia egy bokszterembe, és közölnie, hogy bokszoló akar lenni?
A teljes cikk a Presztízs Sport 3/12-es számában olvasható.








































