Császári csapat, avagy a remény bajnokai
Ha csak ebből a világbajnokságból indulunk ki, nem sok előjele volt ennek a bravúrnak. A magyar csapat Chile ellen csak szenvedősen nyert, a fehéroroszoktól kikapott a csoportkörben és Nagy László sérülése miatt csak szárnyaszegett madárként harcolhatott.Aztán vasárnap délutánra varázsütésre minden megváltozott. Mikler bravúrt bravúrra halmozva, nem túlzás, pályafutása egyik legjobb meccsét hozta össze. Lékai Máté főleg az első félidőben átlőtt, betört, cselezett, és mindezt úgy tette, ahogyan például Szilágyi Áron vívott a 2012-es olimpián – ihletett állapotban. De megemlíthetnénk a világversenyen első bálozókat, az ágyúkezű Balogh Zsoltot és a néha cirkuszi akrobatára emlékeztető Juhász Ádámot. Lényegében az egész csapatot, amely átlépte a saját árnyékát.
Biztos megvoltak ennek a szakmai alapjai. Sokak szerint Javier Sabate edző nem kis kockázatot vállalva, a vb ezen szakaszára időzítette a formát, és az sem volt véletlen, hogy a fehéroroszoktól kikaptunk, mert így könnyebbnek tűnő ágra kerültünk. Persze milyen „könnyű” ág az, amelyiken kapásból a világ egyik legjobb együttese, az olimpiai címvédő Dánia az első ellenfél?
Ha fordulópontot keresünk, érdemes visszanézni a meccs legelejét. A himnuszokra gondolok konkrétan. A dánok úgy hallgatták a sajátjukat, ahogyan egy vérprofi, vb-nyolcaddöntőre készülő válogatottnak kell. A feladatukra koncentrálva, hideg fejjel, érzelemmentesen. A magyaroknak viszont akkor és ott lehet, hogy többet jelentett a „Bal sors akit régen tép, hozz rá víg esztendőt”, mint valaha.
Nem akarok demagóg lenni, de nehezen tudom elképzelni, hogy miközben Császár Gáborék hallgatták és énekelték ezeket a sorokat, ne jutott volna eszükbe az a szörnyű tragédia, amely a magyarokat szállító autóbusszal történt Olaszországban szombaton. Nehezen tudom elképzelni, mert láttam az arcukat, a lesütött fejüket, a távolba révedő tekintetüket.
A történelmünk már ezerszer bebizonyította, hogy a bajban, mély fájdalomban magyarnak lenni, az egy olyan állapot, amely megsokszorozza az erőnket. Nem tudatosan. Nem „agyból”. Hanem szívből.
Ez a győzelem nemcsak azért volt nagy, mert esélytelenül megvertünk egy világsztárokkal felálló ellenfelet, hanem azért, mert a húsba vágó és szívbemarkoló balsorsban hozott – ha nem is víg esztendőt, de – néhány reménykeltő pillanatot.








































