Apám meséi (6.)
(Rendkívüli kiadás)
No jó, túlzok, az a fél évszázad „csak” 44 év. Ennyi ideje nem tette lábát a magyar futballválogatott egy olyan színpadra, amelyet akár világszínpadnak is nevezhetnénk, ha nem éppen Európa-bajnokság következne.Rendhagyó az írás azért (is), mert eddig nem volt más dolgom, mint a valóságban, vagy a fejemben őrzött sok gigabájtnyi emlék között matatva csak bele kellett nyúlnom az emlékek dzsungelébe, aztán akár csukott szemmel markolni egyet. Biztos lehettem abban, hogyha összeszorítom a kezem, akkor abban olyan emléket találok édesapám 68 évének valamelyikéből, amelyik méltán tarthat számot közérdeklődésre.
Most azonban (ahogy divatosan mondani szokták) „helyzet van”: a Presztízs Sport nemcsak a napi, többnyire néhány órás szenzációkra, hanem a régi, akár már porosnak mondható letűnt időkre, a magyar futball hőskorára és aranynapjaira is kíváncsi és fogékony főszerkesztője (szokásával merőben ellentétesen) konkrét „házi feladatot” adott nekem.
Jelesül: ugyan gondoljam már végig, ha – feltéve, de nem megengedve – édesapám lenne annak a válogatottnak a szövetségi kapitánya, amelyik ezekben a napokban éppen az Eb-n küzd azért, hogy (eredménytől függetlenül) még igenis létezik magyar labdarúgás, vajon milyen hitvallással, futballfilozófiával, taktikával, összeállításban küldené pályára a nemzeti tizenegyet ezen a számunkra akár államvizsgának (doktorátusnak?) tekinthető tornán.
Induljon akkor a játék, természetesen visszafelé haladva az időben, úgy a hatvanas évek közepéig, amikor apám tréneri fénykorát élte, és amikor annak a fogalomnak, hogy magyar futball még 24 karátban mérték az értékét, holott az már közel sem volt Puskásék generációja…
A teljes cikk a Presztízs Sport 4/6-os számában olvasható.








































