Amerikába mentünk
Még emlékszem a pillanatra – pedig több mint két évtizede volt –, hogy álltam ott, a Sanford Hall nevű kolesz folyosóján, és mint egy amerikai filmben gyakorta használt képi trükkön át kezdtem felülről látni önmagamat, amint egyre kisebb pontként látszom a mintegy nyolcszáz koleszos között, mint valami kissé testidegen E. T. Aztán az ég felé távolodva, ebből a perspektívából folyamatosan megyek össze az egyetemi városka utcáin hömpölygő diáktársadalom egyetlen kis lényegtelen sejtjeként. De a kép tovább tágul, megmutatva, hogy a minnesotai egyetem – magyar statisztikák szerint valószínűtlenül nagy létszámú – ötvenezer diákja között ott vagyok én egy nüansznyi kis pontocska az ikerváros, Minneapolis és St. Paul állami egyetemén, a Nagy-tavak vidékének otthont adó Minnesota államban egy még hatalmasabb ország, az Egyesült Államok, sőt egy másik kontinens átmeneti lakójaként. Távol az anyaországtól, a szeretteimtől, a családomtól, az edzőimtől, egy pre-mobilos világ, az internetes időszámítás, a Skype-mentes valóság előtti időkben. Anyúúúúúúú! Mit keresek én itt, amikor még egy pohár vizet sem tudok kérni önállóan anélkül, hogy ne röhögtetném ki magam?
Lehetnék én mostantól, kérem szépen, a magárahagyatottság és a totális elveszettség mértékegysége? Lehetne úgy magyarázni a „mennyire vagy egyedül?” kérdésre adott választ, hogy kb. egy fél csisztuzsuzsányira? Elmondaná nekem végre valaki, hogy miért jöttem ide, ebbe a katalógusokban és – furamód – a valóságban is gyönyörű, de tök idegen egyetemi városba? Ja, hogy tanulni jöttem? Meg tornászni, és a kettőt együtt, mint afféle egyetemi sportösztöndíjas csodabogár a rendszerváltás környéki időkből?
A teljes cikk a Presztízs Sport 4/4-es számában olvasható.








































