A bödeizmus
A futballt gólra játsszák, és nincs abban semmi meglepő, hogy a legnépszerűbb játékosok a támadók. Azok, akik menetrendszerűen szállítják azokat a gólokat. Nem véletlen, hogy a Nou Camp mellett lévő Barcelona shopban Lionel Messi, Neymar és Luis Suárez mezeiért tapossák egymást a gyerekek, miközben Busquets vagy Mascherano dresszei szomorúan lógnak a kiakasztott vállfákon. Idehaza azonban senkinek sem kapkodják úgy a mezeit, mint tüdőbajos a levegőt a maratoni puszta gondolatától. Még Böde Daniét sem. Ez a tény önmagában persze nem jelent semmit. A magyar pénztárcák szűkösebbek a nyugatiaknál, az NB I-es klubvezetők fejében a merchandising valami fura szitokszónak hangzik, a szurkolói tradícióink pedig nem mez-, hanem szotyivásárlásban merülnek ki a mérkőzések előtt.Egy labdarúgó nettó szeretetértékét az adja meg, ahogyan viszonyulnak hozzá az emberek. A futball azért is szép játék, mert ezren ezerféleképpen látják. Aki az egyiknek falábú tuskó, az a másiknak hasznos csapatember (lásd Szalai Ádám az Eb előtt). Ezen szint felett csak kevesen állnak, azok a „kedvencek”, akiket mindenki szeret, vagy ha valaki valamiért nem is annyira tart szimpatikusnak, de legalább elfogadja, és nem bántja őket. A magyar labdarúgók közül az elmúlt másfél évtizedben talán csak ketten jutottak el ebbe a magasztos magasságba: Gera Zoltán és Böde Dániel.
Gera kivételes képességű tehetség volt, aki ha nem olyan súlyosan hátrányos háttérrel indul amilyennel (saját bevallása szerint 13 évesen rendszeresen alkoholizált és szipuzott), hanem mondjuk egy német labdarúgó-akadémián tölti a serdülő éveit, akkor világsztárrá érhetett volna. Zsenialitását azért így is megmutatta néha, nem csoda, hogy 37 évesen is kihagyhatatlan a válogatottból. Böde nem ez a kategória. Idehaza, az NB I-ben az egyik legjobb csatár, de azt sokan látják, hogy a képességeinek komoly korlátai vannak. Nemzetközi szinten csak bizonyos ellenfelek ellen, speciális játékhelyzetekben jelent erősséget a pályán. Ezt jól alátámasztja, hogy külföldről, a magyarnál erősebb bajnokságokból nem nagyon volt érdeklődés iránta.
„Hova menjek? Izraelbe? Oda hívtak. Ez van. Októberben harminc leszek, hova ugráljak? Legfeljebb egy üres medencébe” – intézte el a légióskodása esélyeit firtató kérdést augusztusban „bödei” őszinteséggel. És ez itt a kulcs. Az őszinteség. Hogy gondolkodás nélkül belenyilatkozza a kamerába az ellenfeléről, hogy „pofára esett, mint egy zsíros kenyér”, vagy a szövetségi kapitány az ő szemszögéből negatív döntéséről, hogy „szarul esett”. Nem alakoskodik, nem játssza meg magát. Nem tör össze Lamborghiniket a közutakon, nem visel titániumtokos, kaucsukszíjas, lakásértékű karórát. Megmaradt egyszerű, madocsai gyereknek. Olyannak, amilyen.
A magyar futball is olyan, amilyen. És hozzáillő hősökre van szüksége. Ennyi a Böde-titok, se több, se kevesebb.








































